Rémálom - A Covid, a demencia és a halál

Miről szól ez a szubjektív, naplószerű krónika? Elsősorban arra szeretnék választ adni, hogy mit ér az öreg, ha covidos és még ráadásul demens is? Tudom, hogy tudod. Nálunk Magyarországon semmit. Mehet a kukába. Meg talán arra is, hogy miért tabu a haldoklás; miért nem beszélünk róla; miért nem tudjuk, hogy mit kell tennünk, miért nem ismerjük fel a jeleket; miért verjük utólag a fejünket a falba? Ha tudtam volna, ott ültem volna mellette az utolsó éjszakán, és fogtam volna a kezét. De nem ültem ott, nem fogtam a kezét, és amíg élek nem tudommegbocsájtani magamnak!
Ezerszer hangsúlyozom a műsoraimban: remek munkát végeznek az orvosok, a nővérek, a mentősök. Nem véletlen, hogy a Covid első hulláma idején a világ számos országában és nálunk is nyilvános tapssal próbálták/próbáltuk meghálálni helytállásukat. Hiszen ők is féltek, ők is
megrémültek, ők is rettegtek, hogy elkapják, hogy hazaviszik a család-
juknak. De tették, amit kellett. Igen, ez az érem egyik oldala. Erről is írok, de a másikról is. Arról, hogy elfáradtak, kiégtek, és már az empátia is hiányzik belőlük...
Anya és Apa. Ugye emlékszel? Mindig ott voltak, ha szükség volt rájuk
és mi annyira természetesnek vettük ezt, mint azt, hogy süt a nap vagy,
hogy esik az eső.
Egy 70 évet jóban-rosszban (ugye így szoktuk mondani?) megélt idős házaspár utolsó együtt töltött hónapjairól szól ez a történet; Édesanyám-
ról és Édesapámról.

Az egyik elment, a másik itt maradt.